Dr. Smidt Lajos

Képes Újság: Vagyonának örököse Szombathely (1968)

Nincs kocsija, pedig lett vol­na rá pénze bőven dr. Smidt Lajos sebészfőorvosnak. Majd fél évszázados prakszisa alatt sok beteget operált meg, sok embernek adta vissza életét, akik honorálni ‘is akarták fá­radozását.

Gyűlölte a zsebbe csúsztatott borítékot. A gazdagok részéről megalázásnak tar­totta, a szegényektől pedig azért nem fogadta el, mert úgy vél­te: szükségük van a pénzre, hogy minél hamarabb lábraálljanak.

Ám, aki tehette, mégis megajándékozta őt: többnyire a padláson, vagy fészer zugában kallódó, poros, öreg holmival, régi pénzzel, rozsdamarta fegy­verrel, házipatikával, értékes írásos dokumentumokkal, nekik értéktelen tárgyakkal, ami csak a mostani tulajdonosnak jelen­tett sokat. Fizetéséből pedig ne­ves művészek festményeit, szob­rait, ötvösmunkáit vásárolta, így gyűlt össze a ma már sok milliót érő,

hazánkban párat­lan, 35 000 tárgyból álló magángyűjtemény.

Lakása kívülről egybeolvad az utca egyszerű földszintes házai­val, ám már az ajtó csengője magára vonja a figyelmet. S a kapu alja tele drágasággal, amelyek mind mostanában ér­keztek hozzá. Órák, félretapo­sott sarkú bakancs az első vi­lágháborúból, buzogány, inhaláló készülék őse, több száz éves porcelánok, I. István király ko­rabeli kard, török nyílvesszők, öreg kávépörkölő, nemesi okle­velek. Az előszoba fala földtől a mennyezetig tömve ritka köny­vekkel, az ebédlőben nincs te­nyérnyi hely üresen a falon. Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Barabás Miklós, Székely Berta­lan védett képei között ott van az eddig ismeretlen II. Rákóczi Ferenc portré.

Gyűjteményének ruhatárában százötven uniformis függ, köz­tük Báthory István ünnepi kö­penye, a 48-as huszárok aranypaszomántos mundérjai. Majd­nem százhatvan óra, zenélők meg kakukkolók. A pecsétek között megtalálható az aradi várnak és Kossuth Honvédelmi Bizottmányának pecsétje is.

Dolgozószobájában az egykori római légionárius koponyája nyomaték I. Ferenc József ki­rályi könyvén, az egyik sarok­ban a miniatűr Déva vára, ágyúkkal, puskaportörővel, a másikban több száz éves porce­lánedények, serlegek, a szek­rényben neves tudósok házipa­tikái, a szobát megvilágító csil­lár empire remekmű. Házikaszszájában tízezer darabnál több értékes pénzérmét számol.

Amióta nyugdíjba ment, a kórházba nemigen jár be. Ott­hon dolgozik. Zúzdára ítélt ira­tok között válogat, dokumentumokat gyűjt. Nemrégen adott át igen gazdag gyűjteményt az 1918-as őszirózsás forradalom Vas megyei eseményeiről, hősei­ről. Megtalálható valamennyi plakát is, amit akkor adtak ki — a „Forradalmi Múzeum” c. kiállítás anyagában.

Lakását sokan ismerik, ajtó­ja mindenki előtt nyitva áll. Gyakran jönnek el hozzá fia­talabb kollégák különböző tár­gyak eredetét, korát meghatároztatni, s gazdag levéltárában böngészni, olvasni.

A sok régiség között oly sze­rényen élő embertől megkérdez­tem: mondja meg, gyűjteményé­nek melyik a legkedvesebb, leg­értékesebb darabja?

Nehéz erre válaszolni. Ha őszintén elmondom, a muzeoló­gusok, régészek megcsóválják a fejüket. Van egy szkíta tegez­tartó díszem. Mezőlakon kap­tam Czeke Ferenctől 1934-ben. Nagy beteg volt, maga sem hit­te, hogy túléli baját. Én kezel­tem. Megkérdezte: mivel hono­rálja fáradozásom. Mondtam: semmivel. Csendben sóhajtotta: akkor az ő élete már nem ér semmit. Megláttam a díszt, s ezt kértem el tőle. Azt hitte tréfálok és jóízűn nagyot neve­tett. Meg is gyógyult. Később, még az 1930-as évek végén a ré­gészek sokat vitáztak használa­tának eredetéről, s az én követ­keztetésem volt a helyes.

Nekem van a legsűrűbb, 110 000 csomós perzsaszőnyegem. Pongrácz István szombathelyi tanár készítette a második vi­lágháború idején, hadifogság­ban. Ez igazán nem mondható muzeális értékűnek, de nekem igen kedves, hiszen azt adta, ami az életet tartotta benne a nehéz időkben. A csomózás, a szép minta kialakítása kötötte le fi­gyelmét, ez volt az orvosság megviselt idegeire.

Külföldön harmincmillióra értékelik a gyűjteményem. Itt­hon? Nem tudom, de ez nem is fontos, hiszen én sosem a pénz értéke szerint tartottam számon egy ritka szép porcelánt, fest­ményt, régiséget. Életem nagy részét itt töltöttem el, nagyon szeretem Szombathelyt. Ezért hagytam a városra gyűjtemé­nyemet, meg, hogy a fiatalok lássák, milyen gazdag ez a vi­dék régészeti leletekben is.

Elfáradtam, megöregedtem, a szívem nincs rendben, s ebben a korban már, ugye, olyan ki­számíthatatlan az ember élete. Ügy szeretném, hogy megérjem: az Iparművészeti Múzeum ré­gészei elkészüljenek gyűjtemé­nyem restaurálásával, pontosan meghatározzák eredetüket, s az e célra Szombathelyen rendbe­hozott kétemeletes ház termei­ben én is úgy láthatnám vala­mennyit, mint amilyenek régen voltak, amikor készítették őket.

András Ida: Vagyonának örököse Szombathely (Képes Újság, 1968. 52. p. 16-17.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

code