Nincs kocsija, pedig lett volna rá pénze bőven dr. Smidt Lajos sebészfőorvosnak. Majd fél évszázados prakszisa alatt sok beteget operált meg, sok embernek adta vissza életét, akik honorálni ‘is akarták fáradozását.
Gyűlölte a zsebbe csúsztatott borítékot. A gazdagok részéről megalázásnak tartotta, a szegényektől pedig azért nem fogadta el, mert úgy vélte: szükségük van a pénzre, hogy minél hamarabb lábraálljanak.
Ám, aki tehette, mégis megajándékozta őt: többnyire a padláson, vagy fészer zugában kallódó, poros, öreg holmival, régi pénzzel, rozsdamarta fegyverrel, házipatikával, értékes írásos dokumentumokkal, nekik értéktelen tárgyakkal, ami csak a mostani tulajdonosnak jelentett sokat. Fizetéséből pedig neves művészek festményeit, szobrait, ötvösmunkáit vásárolta, így gyűlt össze a ma már sok milliót érő,
hazánkban páratlan, 35 000 tárgyból álló magángyűjtemény.
Lakása kívülről egybeolvad az utca egyszerű földszintes házaival, ám már az ajtó csengője magára vonja a figyelmet. S a kapu alja tele drágasággal, amelyek mind mostanában érkeztek hozzá. Órák, félretaposott sarkú bakancs az első világháborúból, buzogány, inhaláló készülék őse, több száz éves porcelánok, I. István király korabeli kard, török nyílvesszők, öreg kávépörkölő, nemesi oklevelek. Az előszoba fala földtől a mennyezetig tömve ritka könyvekkel, az ebédlőben nincs tenyérnyi hely üresen a falon. Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Barabás Miklós, Székely Bertalan védett képei között ott van az eddig ismeretlen II. Rákóczi Ferenc portré.
Gyűjteményének ruhatárában százötven uniformis függ, köztük Báthory István ünnepi köpenye, a 48-as huszárok aranypaszomántos mundérjai. Majdnem százhatvan óra, zenélők meg kakukkolók. A pecsétek között megtalálható az aradi várnak és Kossuth Honvédelmi Bizottmányának pecsétje is.
Dolgozószobájában az egykori római légionárius koponyája nyomaték I. Ferenc József királyi könyvén, az egyik sarokban a miniatűr Déva vára, ágyúkkal, puskaportörővel, a másikban több száz éves porcelánedények, serlegek, a szekrényben neves tudósok házipatikái, a szobát megvilágító csillár empire remekmű. Házikaszszájában tízezer darabnál több értékes pénzérmét számol.
Amióta nyugdíjba ment, a kórházba nemigen jár be. Otthon dolgozik. Zúzdára ítélt iratok között válogat, dokumentumokat gyűjt. Nemrégen adott át igen gazdag gyűjteményt az 1918-as őszirózsás forradalom Vas megyei eseményeiről, hőseiről. Megtalálható valamennyi plakát is, amit akkor adtak ki — a „Forradalmi Múzeum” c. kiállítás anyagában.
Lakását sokan ismerik, ajtója mindenki előtt nyitva áll. Gyakran jönnek el hozzá fiatalabb kollégák különböző tárgyak eredetét, korát meghatároztatni, s gazdag levéltárában böngészni, olvasni.
A sok régiség között oly szerényen élő embertől megkérdeztem: mondja meg, gyűjteményének melyik a legkedvesebb, legértékesebb darabja?
Nehéz erre válaszolni. Ha őszintén elmondom, a muzeológusok, régészek megcsóválják a fejüket. Van egy szkíta tegeztartó díszem. Mezőlakon kaptam Czeke Ferenctől 1934-ben. Nagy beteg volt, maga sem hitte, hogy túléli baját. Én kezeltem. Megkérdezte: mivel honorálja fáradozásom. Mondtam: semmivel. Csendben sóhajtotta: akkor az ő élete már nem ér semmit. Megláttam a díszt, s ezt kértem el tőle. Azt hitte tréfálok és jóízűn nagyot nevetett. Meg is gyógyult. Később, még az 1930-as évek végén a régészek sokat vitáztak használatának eredetéről, s az én következtetésem volt a helyes.
Nekem van a legsűrűbb, 110 000 csomós perzsaszőnyegem. Pongrácz István szombathelyi tanár készítette a második világháború idején, hadifogságban. Ez igazán nem mondható muzeális értékűnek, de nekem igen kedves, hiszen azt adta, ami az életet tartotta benne a nehéz időkben. A csomózás, a szép minta kialakítása kötötte le figyelmét, ez volt az orvosság megviselt idegeire.
Külföldön harmincmillióra értékelik a gyűjteményem. Itthon? Nem tudom, de ez nem is fontos, hiszen én sosem a pénz értéke szerint tartottam számon egy ritka szép porcelánt, festményt, régiséget. Életem nagy részét itt töltöttem el, nagyon szeretem Szombathelyt. Ezért hagytam a városra gyűjteményemet, meg, hogy a fiatalok lássák, milyen gazdag ez a vidék régészeti leletekben is.
Elfáradtam, megöregedtem, a szívem nincs rendben, s ebben a korban már, ugye, olyan kiszámíthatatlan az ember élete. Ügy szeretném, hogy megérjem: az Iparművészeti Múzeum régészei elkészüljenek gyűjteményem restaurálásával, pontosan meghatározzák eredetüket, s az e célra Szombathelyen rendbehozott kétemeletes ház termeiben én is úgy láthatnám valamennyit, mint amilyenek régen voltak, amikor készítették őket.
András Ida: Vagyonának örököse Szombathely (Képes Újság, 1968. 52. p. 16-17.)
